Sebezhetőségem
2018. április 18. írta: M Éva

Sebezhetőségem

Felkavaró élményben volt ma részem, miután karrier hostom, mondjuk inkább mentornak, felajánlotta, hogy a cégén belül az egyik kolléganőjével (Maria) vigyek végig egy pályázási és interjú folyamatot, hogy tanuljak belőle. Örültem neki. Nagyszerű lehetőség, hogy egy olyan vezetővel végig csináljam a felvételi folyamatot, aki egy nagy osztályt igazgat és rendszeresen vesz fel embereket. Ezenkívül a healthcare ( egészségügyi) iparágban vagyunk és a pozíció is valós, de csak a cég munkatársai számára elérhető. Olyan pozíció, amit  ha lehetne, megpályáznék.

Megkaptam az álláshirdetést, megírtam a pályázatot és ma volt az interjú. Abban különbözött a szokásos interjú helyzettől, hogy azonnal visszajelzést kaptam. Részletesen, mindenre, az önéletrajzomra, a motivációs levelemre és magára az interjúra. Nagy hatást tett rám és nagyon elgondolkodtatott. Maria olyan kedves volt, többször elnézést kért, hogy ennyire direkt. Igen, a dánok egy része pontosan tudja, hogy ők mennyire direktek, más szóval brutálisan őszinték. A mi magyar kultúránkban ez elképzelhetetlen és talán elviselhetetlen. Nem győztem ismételni neki, hogy mennyire hálás vagyok az őszintéségéért.

Amit elmondott, nem eget rengető dolgok, de pont jelentheti azt az 1-5%-ot , amiért nem engem választanak egy állásra. Hozzátette, hogy ez csak ő róla szól, az ő meglátásai és lehet, hogy mások nem így értékelik. Viszont én úgy ítélem meg, hogy igenis ezekre oda kell figyelnem, de leginkább jól el kell gondolkodnom a visszajelzésén.

Anélkül, hogy belemennék a szakmai részletekre, a számomra legsokkolóbb részt osztom itt meg nyilvánosan némi kis kitérő után. És ez elvezet a sebezhetőség témájához. Néhány éve fedeztem fel Brené Brownt, elolvastam a Bátraké a boldogság című könyvét. Rögtön blogot is írtam róla, akkora hatást gyakorolt rám. A mai élményem eszembe juttatta a sebezhetőséget és a bátorságot. Hogyan is állok ezekkel?

brene_brown_2.jpg

Fotó: itt

Sok-sok éve az akkori főnököm, a Kraft Jacobs Suchard belga vezérigazgatója azt találta mondani nekem, hogy sebezhető vagyok. Angolul a sebezhető úgy hangzik: vulnerable. Szép szó. Akkor elgondolkodtam, vajon ez jót vagy rosszat jelent. De nem tudtam vele mit kezdeni. Viszont azt tudom, igen, sebezhető vagyok és próbáltam ezt mindig titkolni. A fájdalmaimat, a nehézségeimet, a veszteségeimet. Főnököm kiválóan észrevette ezt.

Mindig is zárkózott voltam. Volt egy fal, amin a külvilág nem hatolhatott át. Csak nagyon kevesekkel tudtam úgy létezni, hogy beengedtem őket a "falon". Ha őszintén belegondolok, ez pont a sebezhetőségem elfedéséről szólt. Minél kevesebbet tudnak, annál kevésbé tudnak megsebezni...

A dán kaland többek között a sebezhetőségem és a bátorságom próbája: vállalni nyilvánosan, ami itt történik. Egy szakmailag sikeres ember számára nem könnyű, pontosabban nagyon nehéz kimondani és nyilvánosan vállalni, hogy igen, csalódott vagyok, hogy több mint félév elteltével nincsen munkám Dániában. De kimondtam, vállalom.  És végtelenül jól esik a sok biztatás, amit kapok barátoktól és ismerősöktől. Köszönöm :-)

Aztán 2007-ben bekövetkezett a magánéletemben egy olyan tragédia, hogy sok éven keresztül további páncélt építettem magam körül fájdalmamban. Férjem halálakor egy világ omlott össze bennem. Egyedül maradtam öt és féléves kisfiammal. Én is meghaltam. Elszigetelődtem. A barátaim egy része nem tudott mit kezdeni fájdalmammal és azzal, ahogyan egy erős, sikeres nőt letaglózott a gyász fájdalma. Lassú, nagyon lassú gyászmunkán mentem keresztül. Gyászomat az elszigetelődés tovább súlyosbította. Erre persze csak ma látok rá, akkor nem tudtam. És a páncél vastagodott. Próbáltam úgy átélni a napokat, éveket, hogy a páncél megvédjen.

De nem lehet örökre páncéllal élni. Ezért tanulom lebontani azt. A gyászmunkát elvégeztem, lassan, nagy lassan. Majdnem tíz évembe tellett. Apró darabokból építettem magamat újra fel. De a páncél lebontása még vissza van.

Megvannak a szófordulataim, mondataim, hogy elkerüljem, hogy ki kelljen mondanom, miért vagyunk mi itt csak ketten a gyermekemmel. A bevándorlási papírok intézésénél persze nem volt kegyelem, ott be kellett mutatnom a halotti anyakönyvi kivonatot. Ezek nem könnyű pillanatok.

Egy kicsit is érzékeny ember azonnal érzékeli, hogy nem akarok többet elmondani. És a ki nem mondott kérdések jogosak, hiszen az idáig itt Koppenhágában megismert külföldiek között találkoztam sok egyedülállóval, sok családossal, de gyermekét egyedül nevelő anyával eggyel sem.

Visszatérve a mai interjúra, a legnagyobb "szembesítés" az volt, hogy semmit sem "árultam" el a személyiségemből, az életemről. Nem látszódott, nem "engedtem" megmutatni az embert a szép karrier mögött. Minden kommunikációm professzionális síkon zajlott és a professzionális énemre vonatkozott. Pedig, mondta a interjúztató menedzser, ő szerette volna látni a tökéletes önéletrajz mögött az embert, a "gyarló" embert.

De a páncélom a sebezhetőségem védelme érdekében  nem engedte megmutatni az embert, aki bár sikeres karriert tud felmutatni, sok szép eredménnyel, egyáltalán nem tökéletes, és súlyos sebet kapott az életben. És ekkor rádöbbentem, hogy ebben a kultúrában, ahol a felvételi folyamat része az, hogy szeretnék megismerni az embert is, nem "úszhatom" meg anékül, hogy bátor legyek és felvállaljam az emberi oldalamat. Elmondták ezt világosan az álláskereső képzéseken, csak hát próbáltam megúszni ezt. A mai nap felismerése, hogy lehet. Bevallom, mellbevágó élmény volt.

Nem gondolom, hogy azért nincsen állásom, mert nem mutattam meg az emberi oldalamat az elmúlt öt interjún. De lehet, hogy belejátszott. Sose fogom megtudni. Mindig kérek és kapok visszajelzést, és soha nem szerepelt köztük. Viszont a jövőre nézve nagyon fontos tanulság, hogy erre is oda kell figyelnem és finomítanom kell a kommunikációmon. De ez csak úgy megy, ha dolgozom a páncél lebontásán.

Addig is mindenkinek szívből ajánlom Brené Brown könyvét, illetve könyveit vagy legalábbis 20 perces TED-es előadásának megtekintését, amit 34 millióan néztek meg idáig. Magyar felirat elérhető.

Zseniális előadás és ráadásul rendkívül szórakoztató is. Most újra néztem, hogy erőt merítsek a bátorságomhoz. A bátorsághoz, hogy ezt a blogbejegyzést megírjam és a világhálóra engedjem, valamint ahhoz, hogy bátran vállaljam sebezhetőségemet úgy általában az életben.

A bejegyzés trackback címe:

https://maniamdania.blog.hu/api/trackback/id/tr1113847906

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.