Amikor az előkészületeket végeztem, három nagy mérföldkövet határoztam meg, melyek három csoportját képezték a feladatoknak.
- Lakást kell találni, melyet ki tudunk bérelni, legkésőbb szeptember 1-től.
- Andrisnak iskolát kell találni.
- Nekem munkát kell találni.
Ezeket nem fontossági sorrendben írtam, de a lakás volt az időrendiséget tekintve a a legsürgetőbb. Ha nincs lakás, akkor nyilván nincs költözés. Hogy hogyan is lett lakásunk július közepén, erről külön bejegyzést fogok írni, mert megér egy misét. Mindenesetre kiköltözésünk pillanatában szeptember 1-i hatállyal volt lakásunk és Andrisnak volt iskolája. A harmadik nagy feladat még megoldatlan volt, és még e sorok írásakor is az. Ha kedélyesen fogom fel, akkor viccelődve azt szoktam mondani, hogy költeni már tudunk Dániában, már csak a bevételi oldalt kell rendbe tennem.
Szeptember 1. volt az első nagy nap, ami az első mérföldkőhöz kapcsolódott.
Ott tartunk a történet mesélésben, hogy augusztus 31-én Andris elindította a szállító autót a motyónkkal és felült az esti koppenhágai gépre. Szállodában aludtunk, hiszen csak szeptember 1-től béreljük a lakást. A kulcsok átadása és a lakásszemle, amit Dániában nagyon komolyan vesznek, reggel 9-re volt kitűzve.
Gyönyörű napsütéses pénteki napra virradtunk, és persze a dán időjárásban senki ne gondoljon nagy hőségre, de összességében kellemes időjárással fogadott bennünket a város. Nordhavn-ben, a tenger mellett lakunk, ahogy korábban írtam. Az utat már ismertük.
A ház ahol lakunk a tenger felől: 
Hasonlóképpen a ház, ahol lakunk Andrissal, aki mindig dacol a dán időjárással.
Reggel 9-kor a ház előtt, a bejárat találkoztunk Michaellel,a gondnokkal. Mint kiderült, ő adja át a lakást. Kedves, szimpatikus, szép szál legény ez a Michael, van vagy 110 kg. Kicsit aggódva kérdezte tőlünk, hogy csak angolul beszélünk-e. Mi kedvesen mosolyogva válaszoltuk, hogy bizony igen. Feldolgozta ezt az információt és felmentünk negyedik emeleti lakásunkba. A liftben mondta, hogy milyen meleg van. Mi néztünk egyet, mert volt vagy 18 fok. Meséltük, hogy nálunk momentán 30 volt. Elszörnyedve nézett.
Benyitott, levette a cipőjét és besétáltunk. Kis kütyüjével (talán IPad) neki állt adminisztrálni. Abba rögzítette az adatokat, információkat. Nem ám papírra! Minden megmutogatott, minden kérdésünkre válaszolt. Tökéletesen tudtunk angolul kommunikálni. Csak halkan megjegyzem, egy gondnokról beszélünk. Ilyenkor nem tudok nem a nyelvoktatásunkra gondolni, pontosabban annak gyatra voltára. A dán jog szerint a bérbeadó is felvesz ilyenkor egy jegyzőkönyvet és a bérlőnek is 14 napja van, hogy elkészítse a beköltözési jegyzőkönyvét. Ez azért nagyon fontos, mert óriási összeget ki kell fizetni depozitként (nekem 3 havi bérleti díjat kellett), melynek visszakapásának a mértéke függ attól, hogy milyen állapotban adja vissza a bérlő a bérbeadónak az ingatlant. Sok rémtörténetet hallottam és olvastam, úgyhogy fel voltam készülve, hogy ezt nagyon komolyan kell vennem a jövőre nézve. Mellesleg a lakás szinte tökéletes állapotban volt (és van). Új építésű lakásról van szó.
A lakásunk üresen, átvételkor:
Michael is alaposan szemrevételezte a lakást és fotózott, beleértve a mérőórákat is. Szerencsére a lakáshoz tartozik egy néhány négyzetméteres kis tároló is. Jól jön az majd. Ide is levezett minket. Első ámulatunk az volt, hogy egyetlenegy kulcsot kaptunk. Ez a kulcs nyitja a bejárati ajtót, a lakást, a tárolóhoz vezető liftet, magát a tároló lakatját is, végül pedig a szelektív szeméttároló ajtaját. Itt jegyzem meg, hogy 10 lakásra jut akkora szelektív tároló kapacitás, mint nálunk, az Ady Endre utcában 54 lakásra. Andris nagy örömére a normál, kommunális szemetet a saját emeletünkről le lehet dobni. No, nem az ablakon, hanem egy erre kialakított csövön keresztül, aminek persze mi csak az ajtaját látjuk. Az én kényelmes csemetém így megússza a szemétlevitelt. A szelektív szeméttől való megszabadulás, amire nagyon érzékeny vagyok, és sok éve harcos szószólója vagyok a budai lakóközösségben, itt sokkal egyszerűbben és kulturáltabban kivitelezhető.
Miután kicseréltük telefonszámainkat és emailcímeinket, elköszöntünk Michaeltől, aki megígérte, hogy hamarosan kiírja a nevünket az ajtóra és a postaládánkra. Vagyis nem a lakók egyenként oldják meg, mint kis hazánkban, hanem egységes arculata van így a dolognak. Hétfőn reggel már így nézett ki az ajtónk:
és a postaládánk:
A lakásszemle után felkerekedtünk Andrissal, hogy elmenjünk ahhoz az állami szervhez, ahol megkapjuk a mindent meghatározó CPR számot. 11.51-re volt időpontunk. Kedd éjjel gondosan készítettem azokat az okmányokat, melyeket az online megigénylés után itt és most kellett bemutatni. Itt nem hibázhattam. Ha bármi hiányzik, akkor nem kapjuk meg a CPR számot, ami nélkül szinte semmit sem tud csinálni az ember Dániában (persze turistáskodni lehet). És itt ugyebár nem mondhatom, hogy ja, hazaszaladok a hiányzó okmányért. Szerencsére minden rendben volt. És végre a kezünkbe kaptuk, ekkor még csak egy gépelt papíron a CPR számunkat. Ezt a bevándorlók egy hónapig használhatják ideiglenesen, amíg megérkezik a híres - nevezetes sárga kártya, amire rányomtatják ezt a bizonyos számot. A nagyon kedves és segítőkész tisztviselő, aki gyönyörű angol kiejtéssel beszélt, mindent professzionálisan elmagyarázott, egyenként adva kezünkbe a papírokat. A regisztrációkor rögtön háziorvost is kiszignál a dán állam a bevándorlóknak, jelen esetben Andrisnak és nekem. Még azt is megkérdezte, szeretnénk-e külön gyerekorvost Andrisnak, vagy lehet egy orvosunk. Mi ez utóbbit választottuk. Mikor a kezünkbe adta a papírt, mely az orvos nevét is tartalmazta, döbbenten olvastuk Andrissal: Dr. Ferenc Kovács. Nem bírtam megállni és mondtam neki, hogy az orvos magyar. Erre azt válaszolta, igen, gondoltam , örültök neki :-)
Boldogan távoztuk sok-sok papírral és brossurával felszerelkezve.
Fél egy felé járt az idő és már átvettük a lakást és volt CPR számunk. A nap két legfontosabb feladata kipipálva. Haladtunk tovább terv szerint, mert persze volt terv, hogy mit is akartam aznap elintézni. Azt nem tudtam,hogy lehet-e, de koncepció volt. Volt egy nagyon kedves, kollégám a Terimpexnél, és az ő mondása volt, hogy koncepciónak márpedig lennie kell. Nem baj, ha rossz, de legyen. És ebben van valami.
A feladatok időben és logisztikailag is tervezve voltak. Következő állomásunk a Danske Bank volt. Azt már korábban kiderítettem, hogy a dán bankok szóba se állnak Veled, amíg nincsen CPR számod. Persze ez igaz szinte valamennyi szolgáltatóra. De bevallom, azt gondoltam még az év elején, hogy egy bank talán örül neki, ha ügyfél beutal neki pénzt. Nos, kérem szépen a dán bankok karakánok. Nem kell nekik a pénz bármilyen áron, csak a kontrollált viszonyok között jön. Teljesen igazuk van.
Szóval bementünk a Danske Bank (egyébként ők a legnagyobb dán bank) egyik fiókjába, hogy bankszámlaszerződést kössek. Már korábban interneten utána néztem a banki lehetőségeknek. Persze sok van. Nekem az volt a fontos, hogy legyen angol nyelvű netbankjuk. Ha pénzről van szó, különösen fontos, hogy értsem pontosan a szöveget, és tudjam, mire klikkelgetek. És ennek a banknak van angol nyelvű felülete. CPR számmal ment minden, mint a karikacsapás. A hölgy röviden kikérdezett. Miért jöttem Dániába? Van-e keresetem? stb. Teljesen logikus kérdések. Miután válaszaimat kielégítőnek tartotta , bemutatta javasolt szolgáltatási csomagjukat. Két egyszerű formanyomtatványt kellett kitöltenem, aláírnom és már kész is voltunk. Kezembe nyomott papírokat,amin már rajta volt a számlaszámom, és közölte, hogy jövő héten más postázzák számomra a Master kártyámat. Minden ment flottul és gyorsan, sorban állás és várakozás nélkül.
Ezt követően elrendeltük magunknak az ebédszünetet kedvenc thai éttermünkben. Koppenhágai viszonyok között olcsónak számít és csodás ételeket készítenek. Mellesleg jó nagy adagokat adnak.
Ebéd utáni feladat volt, hogy a Dong Energy nevű áramszolgáltatóval szerződést kössek. Otthonról ezt is előre feltérképeztem, így tudtam már, hogy a CPR számmal ez is menni fog. Viszont a dán honlappal nem boldogultam és ügyfélszolgálati irodájuk nincsen, pedig ők a legnagyobb energiaszolgáltató Dániában. Nincs mit csinálni, jön a telefon. Mindez a kis thai étteremben. Dán telefonomról felhívtam őket. Szerencsére volt angol nyelvű menüpont. Mondom emberünknek, áramszerződést szeretnék Veletek kötni. Első kérdés: mi a CPR számod. Bemondom. Éva, ugye? – hangzik a válasz. Bediktáltam az címet, óraállást és mondja, hogy ok, kész vagyunk. Kérdem, és papírokat külditek, ugye, mit kell aláírnom. Válasz, nincs papír, most telefonon megkötötted a szerződést. Ja, értem.
Fél háromra már volt bankszerződésem és áramszerződésem is, és jól laktunk. Jött az utolsó feladat: internetet szerezni a lakásba. Michaeltől megtudtunk, hogy mely cégnek van bekábelezve a házba az internetje. Kézen fekvő, hogy velünk kössek szerződést. Elzarándokoltunk az ügyfélszolgálati irodájukba és ez is gyorsan elintéződött. Szeptember 15-re tudták vállalni a szolgáltatás megkezdését.Kezünkbe nyomtak egy szép nagy dobozban egy rootert és adtak még két darab mobilinternetes kütyüs, hogy addig kibírjuk.
Ezt követően visszamentünk a Nordhavn-be és kiszuszogtuk magunkat. Mozgalmas és hatékony nap volt. Engedélyeztünk egy kibűnözést: Andris kedvenc chips-ét kapta, én pedig egy finom sört. Ezeket élvezve ücsörögtünk a kikötőben.Élveztük a napsütést és néztük a nagy hajókat.
És első este a lakásban - ezeket fotózta Andris:
